Heidegger a politikai egyház kapcsán fogalmazta meg bírálatát, hogy nem küzd a technikai világgal szemben. Először is tisztázzuk: miért van dolga az egyháznak egyáltalán a technikai világgal? A virtuális világ helyett nem a valóságossal lenne feladata?
Én úgy látom, hogy az egyháznak általában a világgal van dolga és feladata, amibe természetesen a technika világa is beletartozik. Ezt egyébként nem csak én látom így, hanem a II. Vatikáni zsinat is, amely 1965-ben a Gaudium et Spes címmel tett közzé egy híres lelkipásztori konstitúciót. Ebben nagy erővel hangsúlyozza, hogy a tudomány és a technika segítségével az ember megváltoztatja a földet, úgy jó, mint rossz irányban. A kártékony emberi működés eddig legátfogóbb kritikáját pedig Ferenc pápa nemrég, 2015-ben fogalmazta meg a Laudato si’ (2015) kezdetű enciklikájában. A pápa itt az ellen a gondolkodás ellen emeli fel a szavát, amely kizárólag haszonelvűen, pénzközpontúan és mechanisztikusan képes a világhoz viszonyulni. Szerinte ez a “technokrata” hozzáállás nem alkalmas “közös otthonunk gondozására”, és – azt hiszem – ebben igaza van.
Egyébként, amennyire tudom, manapság a humántudományokban nem szokás élesen elválasztani a “virtuális” valóságot a “reálistól” – vagy, ha mégis, akkor én azzal nem értek egyet! Hogyan is lehetne éles választóvonalat húzni? Ha valaki mondjuk öngyilkosságba menekül, mert a szociális médiában rászálltak és kikészítették – már elnézést a drámai példáért, de sajnos az életből való! –, akkor a hozzátartozókat nem lehet azzal vigasztalni, hogy “ugyan már, hiszen ez csak ‘virtuális valóság’…” Nem is tudom, hogy a ” cyber bullying” van-e pontos magyar fordítása (online zaklatás – a szerk.) – ki vagyok esve a terminológiából, 14 éve élek külföldön -, de a realitás sajnos nagyon is létezik. Az emberi lény sérülékeny, ráadásul egyformán hatnak rá a “valós” és a „vélt” hatások is. Szóval ilyen alapon szerintem az egyháznak a technikai világgal kapcsolatban éppúgy lehet mondanivalója, mint az élet más területét nézve, mert – ahogy én látom – azok elválaszthatatlanok.
Jáki kifejezetten pozitívumként értékeli, hogy az egyház késéssel reagál a technológiai fejlődés kérdéseire. Szerinte a technológiát tudományos viták alakítják, amelyekbe nem kell az egyháznak belefolynia, csak, amikor már ezek a diskurzusok lementek. Aktuális még szerinted ez a megállapítás?
Minden tiszteletem Jáki Szaniszlóé, de ebben nem értünk egyet. Pontosabban, értem én, hogy miért hangsúlyozza a kivárás fontosságát: az egyháznak nem szabad azonnal, hűbelebalázs módjára véleményt nyilvánítani, mert azzal könnyen lejárathatja magát. Viszont, ha csak akkor beszélhetek egy új technikai felfedezésről, ha már pontosan tudom, hogy mik a következményei, akkor akkor nem tudom, mikor szólalhatnék meg. Azt például miből fogom tudni, hogy úgymond már “lement” egy „diskurzus”? Ha a mesterséges intelligenciával kapcsolatban is csak akkor, és csakis akkor formálhatnánk véleményt, ha már pontosan tudjuk, hogy mi is az valójában, akkor még nagyon hosszú ideig nem mondhatnánk semmit! Ráadásul időközben maga a technológia is változik, fejlődik – ez is állandóan új kihívások elé állít. Egyelőre csak az biztos, hogy valami olyan van születőben, ami fenekestül felforgatja a világunkat, ahogy azt ma ismerjük. Mégis jó, hogy az egyház fogalmazgatja a véleményét. A félelmeket és aggályokat éppúgy, mint a bennfoglalt lehetőségeket.
Egyébként nagyon jól ráéreztél, mert ez a “mikor mondjon valamit az egyház?” olyan kérdés, amivel kapcsolatban magam is bizonytalan vagyok. Az egyház például reagált a Galilei által előterjesztett problémára és határozottan állást foglalt egy tudományos kérdésben. De ott vajon szerencsés volt? Lehet, hogy nem ártott volna, ha történetesen még vár egy kicsit. Legalább addig, míg kiderül, hogy tényleg a Föld forog-e a Nap körül, vagy fordítva. Mára persze már azt is tudjuk, hogy az előbbi sem a végső igazság, mert a Föld és a Nap is a galaxisunk középpontja körül kering. Azt hiszem, a tudomány sohasem fog nyugvópontra jutni. De egyszer aztán mégiscsak reagálni kell, véleményt kell nyilvánítani! Azt persze csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy én jobban örülnék, ha az egyház nem csak negatívan reagálna a fejlődésre és nem is csak felemelt mutatóújjal figyelmeztetne a veszélyekre, hanem gyakrabban nyilatkozna bátorítóan, barátságosan és elismerően is. Azt azonban készéséggel elismerem, hogy olykor a figyelmeztetés is dolga. Amolyan “munkaköri kötelesség”, ha védelmezni akarja az Isten által teremtett világot és benne az embert.
Az időzítésre visszatérve: szerintem van még egy további nehezítő tényező. Amikor ugyanis valami egészen újat felfedeznek fel vagy fejlesztenek ki, akkor általában még egyáltalán nem látható előre, hogy abból jó vagy rossz dolog fog kisülni. Amikor például az emberiség megtanult olcsón műanyagot előállítani, mindenki újjongott, hogy végre megoldottuk az emberiség egy fontos problémáját! Aztán, hogy az olcsó műanyag szemét formájában elkezdte elárasztani a környezetünket, ma pedig a Csendes-óceánon úszik, mint egy nagyjából másfél millió négyzetkilométeres sziget (Great Pacific garbage patch), pusztítja az élővilágot, bejut a bálnák gyomrába, ráadásul tudjuk, hogy alkalmasint majd csak ötszáz, vagy ezer év múlva bomlik le teljesen, kezdjük észrevenni a dolog hátulütőjét is.
Vagy egy másik példa: amikor a 2000-es évek közepén népszerűvé vált a szociális média, mindenki áradozott, hogy éljen a Facebook, végre az egész világ összeköttetésbe lépett! Aztán fokozatosan kiderült, azóta paradox módon kevesebbet beszélgetünk egymással, felesleges hírek és videók nézegetésével töltjük az időnket, az ifjúság körében mentális egészségügyi epidémia pusztít, súlyos zavarok támadtak a testképpel összefüggésben és a társadalmunkban egyre több elmagányosodott, sőt függővé vált individuum él, ráadásul az adataink eladhatóvá váltak, és a korábbinál sokkal jobban ki vagyunk szolgáltatva a reklámcégeknek, valamint a politikai marketing szakembereinek. Szóval, a dolgoknak mindig több oldala van és a következmények nem láthatók előre.
Röviden, az a véleményem, hogy nincs biztos kritériuma annak, hogy mikor érett meg a helyzet arra, hogy az egyház mikor szólalhat meg, és reagálhat valamely az emberiséget érintő olyan ügyben, mint például a mesterséges intelligencia. Mégis beszélnie kell, még annak kockázatát is felvállalva, hogy esetenként téved. Minden eset egyedi mérlegelést kíván.
Én amúgy azt tartanám jónak, ha az egyház folyamatos és konstruktív párbeszédben állna a világgal. Végül is megvannak a felkészült szakemberei! Már ha csak a papokat nézzük is – a világon majdnem félmillió pap van –, köztünk is mindenféle képzettségű ember megtalálható. Az elkötelezett világi keresztényekről nem is beszélve! Nem kellene tehát visszahőkölni! A folytonos és konstruktív párbeszéden pedig azt értem, hogy nem megkérdőjelezhetetlen igazságokat teszünk közhírré, hanem jóindulatúan kérdezünk, először is megérteni és tisztázni akarjuk az álláspontokat. Biztosan van olyan ember is, aki csak a saját önző érdekeit tartja szem előtt, de az emberek nagy része szerintem elég jóindulatú! Nagyon sok nyitott keresőt ismerek az úgynevezett nem hívő emberek közül is, akik rezonálnak a józan hangra az egyház részéről, Ferenc pápát például gyakran jobban is értik, mint sokan a katolikusok közül.
Mennyire problémás az emberi agyat modellező mesterséges intelligencia hallucinációja, ha az ember is gyakran téved? Kevésbé kell megbocsátónak lennünk az általunk alkotott gépek hibái iránt? Ebből éppen nem az következik, hogy mi magunk emberek tesszük a gépeket magunk fölé azzal, hogy emberi képességeket meghaladó elvárásokat fogalmazunk meg velük szemben?
Hát, őszintén szólva ezt nem tudom pontosan. Persze én is szívesen kiküszöbölném a mesterséges intelligencia “hallucinációját”, legalábbis abban az értelemben, hogy ha kérdezek valamit a ChatGPT-től – mondjuk, hogy mely szerzők írtak mostanában a „női papság lehetőségének” vitatott teológiai kérdésével kapcsolatban és mik a pro és contra érvek –, akkor azt szeretném, hogy reális információkat mondjon, és ne olyan sületlenségeket, amiket valami harmadosztályú forrásból olvasott. Minimum elvárás volna például, hogy ne találjon ki olyan cikkeket és szerzőket, amik nem is léteznek – márpedig ma ez ma lépten-nyomon előfordul. Persze az emberi hibákat és tévedéseket is megbocsájtjuk – de azokat sem tartjuk ideálisnak! Szóval, ilyen alapon az „igazmondást” nem érzem túlzott eljvárásnak, és szívesen kiterjeszteném a gépekre is – már amennyiben ez lehetséges. Személyesen azonban az a gyanúm, hogy a tévedés elvileg kiküszöbölhetetlen. Az ember körében is az, a gépek esetében is így lesz. Régen is így volt, a jövőben is ez várható. Már csak azért is, mert egyszerűen hozzátartozik a valóság ontológiailag plurális és sokrétű szerkezetéshez. De jobban örülnék, ha nem lenne igazam.
Kierkegaard az ember szenvedésének fő okának a magányt látja. Gyakran beszélünk a mai virtuális valóság kapcsán arról a paradoxnonról, hogy az ember globális konnektáltsága furcsa módon éppen elszigeteltségét növeli. Rod Dreher: Benedict Option c. könyvében Szent Benedek világból való kivonulását ajánlja a mai technológia kor kihívásaira válaszul. Ambrus Gábor szerint az egyháznak ellenkultúra párként semmi esélye a totális technológiai korral szemben. Szerinted mi lenne az egyház, a keresztények viszonyulásának kulcsa a technológia kihívásaihoz?
Ez egy bonyolult kérdés. Kierkegaard-al a magány kérésében nem mernék vitába szállni, és Ambrus Gáborral is egyetértek abban, hogy a technológia bizonyos értelemben elháríthatatlan úthengerként gázol át rajtunk. Olyan úthengerként, ami ellen az egyház önmagában tényleg nem sokat tehet. Heidegger talán joggal beszélt ebben az összefüggésben az 1930-as évektől kezdve egyre gyakrabban a „lét sorsáról”. Ez a „sors” mintha a technika totális uralmában mostanra látszanék kiteljesedni. Persze nem osztom minden részletében Heidegger értelmezését, mert nekem egy kicsit fatalistának tűnik. Az egyéni felelősségnek és a személyes döntéseinknek nagyon is van súlya! Az egyházban például mindig voltak szerzetesek, akik kivonultak a világból és egyfajta fenntartható életformára és egyszerűségre is igyekeztek példát adni. Ez ma is inspiráló. Rod Dreher – és az újkonzervatív mozgalom – azonban szerintem téved! Nem a 6. században élünk, mint Szent Benedek, hanem a 21. század globalizált világában, és egyébként is nagy kár volna az egész kereszténységet gettóba zárni.
Egyébként ebben a bonyolult kérdésben tényleg megszólítva érzem magam, mert egy egész elméletem van a válaszhoz! Dióhéjban: szerintem, ha az egyház helyesen akar viszonyulni a technológiához, akkor minden eszközzel igyekeznie kell humanizálnia azt, vagyis a „humánforradalmat” kell támogatnia. Ezt úgy értem, hogy a mezőgazdasági, az ipari és az információs-technológiai forradalom után egy újabb fázisba léphetünk. Kifejthetem ezt egy kicsit részletesebben?
Némi leegyszerűsítés árán, de lényegében valósághűen azt lehet mondani, hogy az emberi történelem kezdetén az emberiség fő gondja az volt, hogy a közösség számára biztosítsa az elégséges élelmet. Emiatt aztán az ősi társadalmakban 100 felnőttből 97-98 azzal foglalkozott, hogy vadászattal és gyűjtögetéssel mindenkinek előteremtse az elegendő eleséget. Csak a maradék 2-3 fő volt mentesítve ez alól a feladat alól, ők voltak a törzsfőnökök, a varázslók és a javasasszonyok. Mintegy nyolc-tízezer évvel ezelőtt forradalmasodott a mezőgazdasági termelés, ami azt jelentette, hogy az öntözés és a monokulturális gabonatermesztés révén fokozatosan már egyre nagyobb embercsoport számára vált lehetségessé az elégséges élelem biztosítása. Ma odáig jutottunk, hogy a mezőgazdasági gépek segítségével 2-3 fő képes 100 embernek elegendő élelmiszert termelni.
Hová áramlott mármost a felszabadul munkaerő? Mindenekelőtt az iparba. A 18. században felgyorsult az urbanizáció, tömegek kezdtek a falvakból a városokba költözni. Felzakatolt az első gőzgép, kitört az ipari forradalom. Ennek hatására az elmúlt két-háromszáz évben az iparcikkek előállítása vált fő elfoglaltságunkká. Olyan iparvárosokban, mint Manchester vagy Dublin – amelyek e változások fókuszpontjában álltak – eleinte 100 munkásból nagyjából 97-98 futószalag mellett dolgozott. Csak 2-3 mentesült a kétkezi ipari munka alól és lehetett minőségi ellenőr, munkafelügyelő, vagy gyártulajdonos. A mai robotok segítségével viszont már 2-3 fő is elegendő ahhoz, hogy a gépsorok tömegméretekben előállítsák a társadalom számára szükséges autó-, hűtőszekrény-, mosógép- és más iparcikkmennyiséget.
Hová áramoljanak mármost a felszabaduló embertömegek? Az eddigi megoldás szerint az információs iparba. A könyvnyomtatás feltalálása óta gomba módra szaporodtak a nyomdák, a 19 század legvégén megszólalt az első rádió készülék, aztán a televízió, kialakult a tömegtájékoztatás, végül megszületett az internet. Mivel pedig a felvilágosodás következtében lassan az egész világon kötelezővé vált az iskoláztatás, globális léptékben elképesztő mennyiségben kezdtünk információt fogyasztani. Egy kicsit túl sokat is a jóból! Aki ugyanis rendszeresen a szükségesnél többet eszik, az elhízik, ami megnöveli a szív és érrendszeri megbetegedések kockázatát. Aki túl sok iparcikket használ, előbb-utóbb nem fog elférni tőlük, beszűkül az élettere és önmaga válik a dolgok fogjává. Ugyanígy, aki túl sok információt fogyaszt, annak életében borítékolhatóan a stresszszindrómák és alvászavar jelentkezik. Úgy tűnik, mára ezen a téren is elértük a felső határt: ha a mesteséges intelligencia helyettünk is tetszőleges mennyiségben és olcsón lesz képes információt előállítani, vajon akkor mi mihez foghatunk majd? Hová irányítsuk a felszabaduló kreatív és munkaképes emberek százmillióit?
Szerintem – és itt jön a nagy ötlet – a társadalom mérnökeinek a felszabaduló energiát az emberekkel való foglalkozásba kell kanalizálniuk. Egy ember ugyanis – ezt nagyjából minden szülő tudja – virtuálisan végtelen mennyiségű energiát képes lekötni. Például 6-8 éves koráig minden gyermek akcentus nélkül képes anyanyelvi szinten megtanulni 3-4 nyelvet – akár az arabot és a kínait is! Ennek csak az a feltétele, hogy 3-4 különböző nemzetiségű dadát szerződtessünk mellé, akik a nap megfelelő időszakában szeretettel és figyelemmel veszi körül, ellátja a testi, érzelmi és szellemi szükségleteit, miközben a maga anyanyelvén beszél hozzá. A szülők garantáltan még így sem fogják feleslegesnek érezni magukat, mivel a gyerek az ő szeretetüket is igényelni fogja!
És persze a felnőttekkel is foglalkozni kell! Ugyan ki mondja meg, hogy mennyi fodrászra, pszichológusra, személyi edzőre, jógaoktatóra és zenetanárra van szüksége egy embernek, és mennyi „túl sok” már? A középkorban például egy királynőnek három pap állt a rendelkezésére, hiszen az egyik udvari káplánként misézett neki, a másik a gyóntatója volt, egy harmadik pedig a politikai kérdésekben adott tanácsot neki. Ez pedig azt jelenti, hogy minden embernek alanyi jogon, emberi méltósága folytán három pap járna! És még mi beszélünk paphiányról…
Én úgy látom, hogy ezek a emberközpontú feladatok – a dajkáé, a fodrászé, vagy a papé – egyike sem helyettesíthető maradéktalanul robotokkal! Persze egyre inkább alkalmazni fogják őket például a szolgáltató szektorban, az oktatásban és az idősek otthonaiban is –, ám csak jobb híján! Mert valódi emberi melegséget, empátiát és megértést senki más nem képes adni, csakis egy másik ember. Még az állatok sem, nemhogy a robotok! Persze azt azért kezdjük lassan észrevenni – és ez csak egy mellékszál, amit most nem fogok kifejteni –, hogy az emberek jól-létéhez az is hozzátartozik, hogy a bennünket körülvevő élővilág is jól érezze magát. Például a jegesmedvék az Antarktiszon és a delfinek az óceánokban! Ezért vált olyan aktuálissá az öko-teológia, és a „teremtésvédelem” szó egyre inkább része a keresztény nyelvhasználatnak.
Röviden, szerintem, ha jó felé megy a világ, akkor a nem is olyan távoli jövőben 100 ember közül 97-98 más emberekkel fog foglalkozni. Ezt azt jelenti, hogy szépségre, jóságra, igazságra, valamint a környezettel való harmóniára és a környezetünk óvására neveli majd a többieket, elsősorban a következő generációt. Ez a piac sohasem lesz telített, ráadásul szinte azonnal érezni fogjuk a jótéteményeit, mert egy emberségesebb világ alakul ki a hatására. Az egyháznak szerintem ezt a „humánforradalmat” kell előmozdítania. Hiszen egy emberibb világ jelentős pontokon egyet jelent egy istenibb világgal, vagy vallásos nyelven szólva „Isten országa” terjesztésével.
Ha összefoglalhatom: szerintem a technika minden jel szerint velünk marad, sőt jelenleg még elképzelhetetlen mértékben egyre inkább jelenvalóvá része lesz az életünknek. Ez ellen nincs értelme prédikálni – hiszen ma jóindulatúan megmosolyogjuk a felbuzdulást, hogy egyesek az 1980-as években, „ellenkulturális” indokokból – ki akarták tiltani az iskolákból a zsebszámológépeket. Mégis ma is meg lehet tanítani számolni a gyerekeket, csak más pedagógiára, több személyes figyelemre van szükség a pedagógusok részéről. A mesterséges intelligenciával is hasonló lesz a helyzet, szerintem. Tiltás és démonizálás helyett inkább együtt élni kell vele megtanulnunk – és a diákokat is megtanítanunk. Az együttélés pedig azt jelenti, hogy „móresre” tanítani: tudniillik „mores”-re: jó modorra és helyes erkölcsökre! Az egyház feladata korunkban – szerintem –, hogy ennek szószólója legyen, ennek útját egyengesse. Ezért elengedhetetlen, hogy beleszóljon a mesterséges intelligenciával kapcsolatos társadalmi kérdésekbe.